Barion pixel

Eredetileg arról akartam írni, hogy milyen mélyen átérzem azok helyzetét, akik társ nélkül, egyedül kénytelenek karácsonyozni, hiszen nekem is sokáig volt ebben részem.

Bár ez tényleg igaz, most mégis egy olyan dolgot tapasztaltam, nem is egyet, amit nem hagyhatok szó nélkül.

Még az eredeti címet sem kell megváltoztatnom, a téma marad ugyanaz.

Csakhogy itt nem egyszerűen arról van szó, amikor valaki társ nélkül karácsonyozik. Itt inkább a MIÉRT a fontos, abban van a nagy különbség.

Ha ugyanis valaki még nem tett meg minden tőle telhetőt azért, hogy társra leljen, az mégis egy egészen más szitu, mint amikor valaki már minden tőle telhetőt megtett, sőt leélt a társával egy életet, csak éppen azért van egyedül, mert a párja már nem él.

Leéltek együtt egy életet, gyerekeket neveltek fel, akiknek azóta saját gyermekeik, sőt néha már saját unokáik is vannak, ő pedig néhány éve már egyedül van, megözvegyülten.

Kérdem én, hogy lehet az, hogy valaki ilyen helyzetben karácsonykor kénytelen teljesen egyedül lenni?

Hogy lehet az, hogy ott van egy népes leszármazotti vonal, amely, ha jól számolom, nagyjából 50 %-ban neki köszönheti a létezését, és a néni vagy bácsi mégis EGYEDÜL VAN KARÁCSONYKOR???

Hogy tud valaki otthon kényelmesen szentestét ülni a saját kis családjával, miközben az egyedül maradt édesanyjáról, édesapjáról tudja, hogy az éppen egyedül van?

Hogy tud valaki nyugodt lelkiismerettel, és legfőképp, hogyan is tudná ŐSZINTÉN a Szeretet Ünnepét megélni úgy, hogy közben nem tesz eleget egy olyan alapvető kötelességnek, mint az, hogy legalább szenteste törődjön valamennyit egyedül maradt édesanyjával vagy édesapjával? Vagy legalább a szenteste utáni két nap valamelyikén…

Megmondom őszintén, ezt nehéz megértenem.

Igen, lehet olyan, hogy valaki idősebb korára nehezebb természetű, netán egyenesen házisárkánnyá változott. Na de legalább évi 1-2 órára nem hiszem el, hogy ne lehetne félretenni az ellentéteket, és előtérbe helyezni azt a sok minden jó, sőt mi több, elemi és nélkülözhetetlen dolgot, amit neki köszönhetünk.

Elvégre talán neki sem lehetett könnyű dolga abban, hogy világra hozott, és/vagy felnevelt minket. Talán neki sem lehetett könnyű dolga abban, amikor éjszakánként csitítgatnia, etetnie kellett minket, amikor iskoláznia, ruháznia kellett minket, ráadásul éveken át, szünet nélkül.

Elvégre ő sem hagyott ott minket az oviban, csak mert már elege volt belőle, hogy folyton csak hisztizünk, nem igaz?

Ezt oly természetesnek tudjuk venni.

És valóban, ennek tényleg természetesnek is kellene lennie, akkor viszont annak is a világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, hogy nem hagyjuk magára karácsonykor az édesanyánkat, édesapánkat vagy nevelőszülőnket.

Ha akkora a fizikai távolság, hogy tényleg szinte áthidalhatatlan, például külföldön élő gyerek vagy szülő esetén, még ekkor is lehet legalább egy videóhívást intézni vele ilyenkor, vagy valami.

Ha megvan erre az őszinte szándék, akkor valamit biztosan ki lehet találni, szándék esetén mindig létezik megoldás.

Csak amíg „jó kis indokaink”vannak, hogy miért is nem érdemes ezt megtenni, mert a mama/papa ilyen meg olyan rosszindulatú, meg csak a gond van vele, és különben is, ő sem… blablabla, na addig valóban nem tudunk semmi módot találni rá, hogy megoldjuk valahogy, hogy legalább karácsonykor, arra a néhány órára semmiképpen se hagyjuk egyedül.

És még ha nem is volt ő tökéletes anya vagy apa, azért mi mégiscsak itt vagyunk, felnőttünk, boldogulunk valahogy az életben, és nem pedig egy árvaházban rohadtunk 18 éves korunkig, szóval úgy érzem, ilyenkor ez lenne a minimum.

És nem csak a saját édesanyánk vagy édesapánk felé, hanem a párunk édesanyjával vagy édesapjával szemben is.

Igenis lehet hozzá szeretettel közeledni, még akkor is, ha ő már megkeseredett.

Igenis meg lehet köszönni neki a sok áldozatot, amit életében értünk hozott, igenis, meg lehet hallgatni a nyavalygását, és eközben mégis fenntartani irányában a szeretet érzését.

Lehet közösen például régi családi fényképeket nézegetni, meg lehet őt valamiért dicsérni, lehet neki egy kicsit segíteni.

Azt hiszem, ez lenne a minimumok minimuma, hogy legalább évente 2 órában ezt megtegyük…

Az ideális nyilván ennél jóval magasabban van. De a minimálisan elfogadható itt kezdődik.

Ha pedig kiderült, hogy ez a tett nem volt halálos, sőt, urambocsá’, még jó érzéssel is távoztunk a látogatás végén, akkor innen tovább is érdemes építkezni az ideális helyzet irányába.

Pin It on Pinterest